Nem valami vásárlást leszóló, szeretetet és családot magasztaló írás következik.....még ha néha egyet is értek ezekkel.

Egyrészről, mert felesleges szájtépés. Aki így gondolja, így él, aki nem, az nem egy írás miatt fog. És különben is a megszokásaink és a hülye konvenciók rabjai vagyunk. Az ÉN KARÁCSONYAIMRÓL lesz szó. Lapozz tovább.

Nem szeretem a karácsonyt, mióta nem hiszek a tündérmesékben. Emlékszem az első Mikulásomra és Karácsonyomra, amikor nem hittem, már igazán nem hittem abban, hogy a Mikulás és Jézuska hozzák az ajándékot. Nem emlékszem meglepődésre, nem sírtam, nem értetlenkedtem, nem éreztem, hogy hazudtak, csak megértettem, rájöttem. És féltem a karácsonytól, hogy milyen lesz így. Üres volt. Persze, biztos kaptam sok szép ajándékot, örültem nekik, de tudtam, hogy nem létezik a csoda, és nem örültem úgy, mint előtte. Emlékszem az érzésre...de nem tudom mikor volt, hogyan, vagy, hogy mit kaptam. A szenteste akkor is rohanás volt, mint minden évben, a karácsony másnapja pedig a semmittevés pizsamában, anyával, hármasban, apa dolgozott. Persze. Csak én változtam,és már nem jelentett annyit az egész. Talán, mert egy nap alatt lezavarjuk, mert apa akkor is dolgozik, mert nem kártyázunk és nem nézünk karácsonyi filmeket, nem tudom, de nem érzem át azt a hatalmas valamit, amire vágyom. Pedig vágyom rá, komolyan! Arra, hogy egész nap fülig érjen a szám, hogy érezzem az áradó szeretetet, hogy örüljek, hogy boldoggá tegyek.....de csak a kötelezettségekről szól, és csak jobban bosszant, hogy na ennek igazán nem erről kéne. Így egyre kevésbé szeretem a karácsonyt. Igazán kipihenni sincs időm magam....mire ez a nagy felhajtás? hm??? Ja és persze tegyük hozzá, hogy most már nem tudom kitörölni azt, amikor a nagypapám szenteste került az intenzív osztályra. Ez a karácson belém égett, még az ajándékokra is emlékszem. Hát így szeressem? Ugye viccelsz?

Most elfáradtam....elfáradtam mosolyogni, nevetni, nem nyafogni, tanulni, dolgozni, viselkedni, lenni. Nem látom az értelmét. Itt a nagy ház, az ajándékok, és itt ülök egyedül, csöndben, tételek felett. De nem tanulok, mert nem a lehetőséget látom, amit imádtam egy évvel ezelőtt, hanem a kötelességet, a vizsgákat, a tanárok vizslató szemeit, a rossz átlagomat, hogy sosem lesz vége, hogy nem tudom, mit fogok kezdeni a diplomáimmal. Ja igen, mert az első nem lesz elég semmire sem. Változtatni akarok, de nem merek. Szétfeszít a düh, hogy meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. NEM AKAROK! De nem bírok mást tenni. Nagy levegőt veszek, és megtanulom. Levizsgázok. Elmegyek dolgozni, elkezdem a 4. félévet. Értékelem a pillanatokat, amikor jól érzem magam. Amikor a sötétben tudom mire gondolnak a barátnőim, amikor együtt örülök velük, amikor végre találkozunk, amikor apa lelkesen magyaráz, amikor anyának ez tetszik, amikor összenézünk a testvéremmel, és előbb megértjük egymást, mint a szüleink, amikor sikerül valami, amikor valaki kedves, amikor táncolok, amikor úgy táncolok, hogy elszédülök, amikor bebújok az ágyamba. Dühös vagyok az igazságtalanságokért, szomorú az elmúlt dolgokért. Magányos. De mint egy robot, túlélem a napokat. Már csak 2 zh, még 4 vizsga, még 3 nap, már csak 8 óra......Minek várom a végét? Az egyetemnek? Annak, hogy itthon lakom? A magánynak? A siránkozásomnak? Az évnek? 

Nem szeretem az év végét....szeretem jó filmekkel és jó könyvekkel elfoglalni magam, nem szeretek kettesben maradni a gondolataimmal. Meg akarok szabadulni a béklyóimtól. 

Megosztás a facebookon