Mióta az eszemet tudom sportoltam, és sportolni is fogok. Mert sportolni jó :)

Az előző bejegyzésben is írtam, hogy már óvodás koromban tornáztam, és úsztam. A szüleim fontosnak tartották, hogy megtanuljunk úszni, hogy sose kelljen attól félniük, belefulladunk a gyerekmedencébe. Az apukám pedig elég mozgékony gyerek volt, és szeretett is volna mindig sportolni, de a szülei nem támogatták, így nekünk meg akarta adni rá a lehetőséget, és bátorított is rá minket. 

Nincs túl sok emlékem arról a bizonyos ovis tornáról. Nem sokan jártunk, és a lány, aki tartotta nem tudott mit kezdeni velünk. Talán egy évet tartott az egész, inkább játék volt, mint sport. 

A következő már igen komoly volt, az úszás. Vitt minket az óvoda is úszásoktatásra, és délutánonként a helyi uszodába jártunk a testvéremmel. Heti kétszer, ha minden igaz. Megtanultunk 3 úszásnemben úszni, és nagyon élveztem, mert jól ment. Egy levegővel átúsztam a medencét hosszában, tudtam kézen állni a derékig érő vízben, búvárkodni, és a sebességgel sem volt gondom. Aztán elkezdődött az iskola, az osztállyal is jártunk oda, majd valamiért abbahagytuk. Talán már nem volt kedvem suli után, fáradt voltam, igazából nem emlékszem. Az is lehet, hogy mivel megtanultunk biztonságosan úszni, de versenyezni nem akartunk, már nem volt érdekes. Nem is fontos miért, abbamaradt. 

8 évesen kezdtem el a fitnesst, erről szintén írtam már. Igyekszem időrendben haladni, de ezt most mégis későbbre tenném. 

11-12 éves koromban, pontosan nem emlékszem melyik nyáron elmentem egy lovas táborba. Mindig is szerettem a lovakat, mert erős, gyönyörű, okos állatok, de sosem voltam a közelükben. Ekkor egy ismerősöm mesélt a táborról és be is iratkoztam. Ott egy hét alatt megtanultam az alapokat. Sokan már rutinosan jöttek vissza, így több csoportban edzettünk, és volt elméleti oktatás is. Az egész napot a lovardában töltöttük. Reggel első dolgom volt kimenni megnézni a lovakat még a reggeli előtt. Bár vidéki lány vagyok, ez otthon sosem volt jellemző, csak a lovaknak tudható be, hogy korábban keltem. Minden nap volt edzés, ami előtt kisebb-nagyobb segítséggel lepucoltuk a lovakat, felnyergeltük őket, és tisztán is vittük vissza őket az istállóba. Amíg a többieknek volt edzés, én néztem őket. Ezalatt is tanultam, és napról napra fejlődtem. Csodás élmény volt, azóta is az egyik legjobb táborom. A másik a következő lovas tábor, amire egy év múlva mentem. Merthogy úgy megszerettem, hogy heti rendszerességgel autóztam le édesanyámmal a lovardába, hogy egy órát lóra pattanhassak. Ez egy egész délelőttös program volt, 8-12-ig. Legalább :D Ugyanis ha én már kész voltam, szívesen sétáltattam a lovakat, fürdettem, segítettem másoknak, csak hogy maradhassak. Nagyon szerettem. Nagyon hiányzik. Nem lettem az a lovas lány, akikből rengeteget ismertem ott meg, mert én csak egyszer-egyszer jártam, és mást is csináltam mellette. Mivel a lovaglás volt a legidőigényesebb sport, és a legtávolabb is, amikor gimnáziumba kerültem, abbahagytam. Azóta is fáj a szívem érte, talán majd egyszer újra nyeregbe ülhetek. 

Az anyukám sváb, a nagyapám zenélt, az ő részükről mindenki tud(ott) táncolni, így elég hamar megtanultam én is. Eleinte hagyomány örző esteken táncoltam, és minden percét élveztem. 
Amikor 14 voltam, kaptam egy lehetőséget az egyik helyi tánccsoporttól, hogy velük táncolhassak. Mintha egy álmomat váltották volna valóra! Heti egyszer 1-1,5 órán keresztül táncolok azóta is velük. Ilyenkor szabadnak érzem magam, és a zene minden lábfájásra gyógyír....de erről később. :)
Sokan nem tartják sportnak a táncot, de én határozottan igen. Mert vannak emberek akikkel együtt kell működnöd, mint egy csapatsportban. Van külön egy, akivel együtt kell mozognod, olyan jól bánni vele, mint egy sporteszközzel, különben nem megy. És ott a zene, amitől művészi lesz, segít a ritmussal, és egésszé teszi emberek mozgását. És nagyon fárasztó tud lenni. :) Sport. Minden bizonnyal sport.

Fitness....szóval 8 éves koromtól napjainkig. Ami 13 évet jelent jelenleg. Megpróbálom a lényeget összefoglalni. Itt is zene, de más zene, mozgás, pár nélkül, még fárasztóbb, hatékony sok szempontból. Nevezhetném aerobiknak is, de nem szoktam. Többféle óratípusra jártam már ide, gyerekként koreográfiát tanultunk, felléptünk néha, egy kicsit erősítettünk. Felnőttként erősítünk, zsírt égetünk, nincs koreográfia. Hiányzik a táncosabb része, az, hogy lássam ahogy egyszerre mozdulunk, ahogy létre hozunk valamit. Nagyon szerettem az elejétől fogva, mert jó csapat volt, barátokat szereztem, és az edzőm is nagyon jó barátom lett. Emellett példaképem szinte mindenben. Segített lefogyni, fejlődött a ritmusérzékem, a mozgáskoordinációm, és rájöttem, hogy milyen jó stresszoldó. Ma már nem lépünk fel, amit szintén élveztem. De kárpótol érte a mostani csapat, ami olyan vegyes, hogy mindig öröm beszélgetni, miközben együtt izzadunk, és szenvedünk, és remegünk. Ezt ma is csinálom, és jó, hogy csinálom.

Nagyon hosszú lett.....csoda, ha valaki (ha ide is téved) végigolvassa. Tulajdonképpen a ritmusos sportokat választottam mindig. A táncokban egyértelmű, a lovagláshoz is nagyon erősen kell, és valamiképp az úszáshoz is. Bármit csináltam, nagyon szerettem, és hasznát veszem az életben. Volt hogy egyszerre lovagoltam, táncoltam, és jártam fitnessre, és azok voltak a legszebb éveim. Nem csak mert gyerek voltam, hanem, mert ennyi sport boldoggá tesz. Nagyon bízom benne, hogy lesz még lehetőségem lovagolni, amellett amit most csinálok. A heti egy tánc és 4-5 fitness óra mellett. Segít boldognak lenni.

Megosztás a facebookon

Hú, nem megy nekem a címadás. Valahogy mesterkélt, vagy túl egyszerű, nem mond semmit, vagy egyértelmű.

De a lényeg, hogy ha elkezdem, onnan már menni fog :)

Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy duci kislány vagyok. Tudom, hogy már az első pár évben csúfoltak az iskolában, és ez nagyon fájt. De kívülről nézve talán azt lehetett hinni, hogy lepereg rólam. Nagyon jó barátaim voltak, szinte mindenkivel jól kijöttem, csak néhányan piszkáltak, és ők is időlegesen. Már ekkor megtanították nekem a szüleim, hogy ki kell állnom magamért, mert senki más nem tudja helyettem megoldani a problémáimat. Természetesen bátorítóan álltak a hátam mögött és mindketten a saját megoldásmódjukat ajánlották fel, de nem mentek be az osztályfőnökhöz, nem beszéltek a gyerekek szüleivel, mert az én harcom. És ezért nagyon hálás vagyok, mert megtanultam kiállni magamért, megtanultam, hogy bánthatnak, de az én döntésem a reagálás. Tudok mosolyogni ha fáj, de ki is tudom mondani, ha megbántottak és fontosnak érzem, hogy a másik tudja, valamit nem csinált jól. Őszintén, megtanultam visszavágni is. Oda, ahol fáj. Erre nem vagyok túl büszke, de egy műszer pontosságával tudom kiválasztani, mit mondjak, hogy a vitát én "nyerjem". Jelentem, fejlődöm! Igyekszem befogni a szám. 

Vissza a súlyomra. Szóval nem tudom mikor, de tudatosult, hogy ez így nem jó. Óvodás koromban jártam ovis tornára, aztán úszni, és mind a kettőt szerettem, de a víztől csak éhesebb lettem, így megint ettem....8 éves koromra elég duci lettem, már-már kövér, így sportot kellett váltani. Nagy szerencsémre találtunk egy fitness edzőt, aki gyerekeknek is tartott táncos órákat, és elég határozott elképzelései voltak. Megmondta, hogy ha hozzá járok heti 3-szor, és nem iszom cukros üdítőt, nem eszek chipset, akkor le tudom adni a súlyfeleslegem. Azóta ő a példaképem az élet sok sok területén. Mert igaza lett. Nem volt gyors a változás, mert nem koplaltam, nem változtattam ezeken kívül semmit. 11 éves koromra a súlyom teljesen normális lett, szinte már sovány voltam.
8 évesen képes voltam arra, hogy ezekről lemondjak úgy, hogy a családom nem változtatott a szokásain. Tehát nem tartom hitelesnek, ha valaki arra fogja, hogy nem diétázik, mert a család sem, és hát nekik főzni is kell, meg amikor ki van bontva a csoki mellette a kanapén....aha mellettem is ott volt. Ott van. Nem nézek oda. 

Ez egy elég kusza kis bejegyzés lett rólam, és arról, hogy kezdtem a harcot a testemmel. 

8 évesen, amikor már tudtam, hogy kövér vagyok, hogy változtatni szeretnék, és ebben csak magamra számíthatok. De ha elhatározom magam, akkor megcsinálom. Senki sem mondta, hogy nem fog menni, gyerek voltam, azt gondoltam, mindent lehet, ha akarom. Igazam lett. És azóta TUDOM: mindent lehet, ha akarom. 

Megosztás a facebookon

....bejegyzésem.

Amiben arról szeretnék írni, hogy mi ez, mi lesz ez, és miért. 
Rengetek fitness, motivációs, receptes blogot és oldalt olvasok, és még ennél is többet lehetne találni, ha nekiállnék összegyűjteni az összeset. Mindegyik nagyon hasonló, személyesnek van beállítva, ötleteket ad, néha motivációt, és mégis valahogy visszaigazolást vár az írója. Azt hiszem ezzel valahogy ez is így lesz. Én is. 

Ezen kívül szeretnék kitartást biztosítani magamnak. Őszinte leszek, nem mindig tartok ki....nem adom fel a céljaimat, mindig igyekszem megvalósítani, csak vannak napok amikor "csalok". Nem edzek, sokat eszem, nem tanulok...nem teszek azért, ami az aktuális célom. De ha leírom, és látom, hogy mit teszek, könnyebb erősnek maradni. Úgyhogy most így teszek. Persze nagyon remélem, hogy ha valaki ide téved és olvassa, amit írok akkor erőt kap. Ösztönözni tudom, motiválni, tippeket adni. És egy kis löketet, hogy jobban menjen, amit csinál. 

Szóval lesz itt minden mi szem szájnak ingere. :) Recept, fotó, sport, kávé, egyetem, (én.)

Megosztás a facebookon