Hú, nem megy nekem a címadás. Valahogy mesterkélt, vagy túl egyszerű, nem mond semmit, vagy egyértelmű.

De a lényeg, hogy ha elkezdem, onnan már menni fog :)

Nem emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy duci kislány vagyok. Tudom, hogy már az első pár évben csúfoltak az iskolában, és ez nagyon fájt. De kívülről nézve talán azt lehetett hinni, hogy lepereg rólam. Nagyon jó barátaim voltak, szinte mindenkivel jól kijöttem, csak néhányan piszkáltak, és ők is időlegesen. Már ekkor megtanították nekem a szüleim, hogy ki kell állnom magamért, mert senki más nem tudja helyettem megoldani a problémáimat. Természetesen bátorítóan álltak a hátam mögött és mindketten a saját megoldásmódjukat ajánlották fel, de nem mentek be az osztályfőnökhöz, nem beszéltek a gyerekek szüleivel, mert az én harcom. És ezért nagyon hálás vagyok, mert megtanultam kiállni magamért, megtanultam, hogy bánthatnak, de az én döntésem a reagálás. Tudok mosolyogni ha fáj, de ki is tudom mondani, ha megbántottak és fontosnak érzem, hogy a másik tudja, valamit nem csinált jól. Őszintén, megtanultam visszavágni is. Oda, ahol fáj. Erre nem vagyok túl büszke, de egy műszer pontosságával tudom kiválasztani, mit mondjak, hogy a vitát én "nyerjem". Jelentem, fejlődöm! Igyekszem befogni a szám. 

Vissza a súlyomra. Szóval nem tudom mikor, de tudatosult, hogy ez így nem jó. Óvodás koromban jártam ovis tornára, aztán úszni, és mind a kettőt szerettem, de a víztől csak éhesebb lettem, így megint ettem....8 éves koromra elég duci lettem, már-már kövér, így sportot kellett váltani. Nagy szerencsémre találtunk egy fitness edzőt, aki gyerekeknek is tartott táncos órákat, és elég határozott elképzelései voltak. Megmondta, hogy ha hozzá járok heti 3-szor, és nem iszom cukros üdítőt, nem eszek chipset, akkor le tudom adni a súlyfeleslegem. Azóta ő a példaképem az élet sok sok területén. Mert igaza lett. Nem volt gyors a változás, mert nem koplaltam, nem változtattam ezeken kívül semmit. 11 éves koromra a súlyom teljesen normális lett, szinte már sovány voltam.
8 évesen képes voltam arra, hogy ezekről lemondjak úgy, hogy a családom nem változtatott a szokásain. Tehát nem tartom hitelesnek, ha valaki arra fogja, hogy nem diétázik, mert a család sem, és hát nekik főzni is kell, meg amikor ki van bontva a csoki mellette a kanapén....aha mellettem is ott volt. Ott van. Nem nézek oda. 

Ez egy elég kusza kis bejegyzés lett rólam, és arról, hogy kezdtem a harcot a testemmel. 

8 évesen, amikor már tudtam, hogy kövér vagyok, hogy változtatni szeretnék, és ebben csak magamra számíthatok. De ha elhatározom magam, akkor megcsinálom. Senki sem mondta, hogy nem fog menni, gyerek voltam, azt gondoltam, mindent lehet, ha akarom. Igazam lett. És azóta TUDOM: mindent lehet, ha akarom. 

Megosztás a facebookon